2021 második féléve valamivel aktívabb volt, mint az első. Illetve ahogy a dátumokat elnézem, ez inkább a negyedik negyedév...
Feleségem története (október 9.)
Enyedi nagyon jó rendező, aki nagyon szép filmeket csinál. Olyanokat, amiben a képek, a színek, a mozdulatok, a gesztusok festményszerű hangulatot teremtve támogatják a film történetét. Az így kialakított erős hangulat pedig mindig fontos eleme filmjeinek, amelyeknek megértéséhez fontos ennek a hangulatnak és a történetnek az összhangja.
Ugyanakkor ahhoz, hogy egy ilyen film igazán megérintse a nézőt, kell valami közös hullámhossz. Ez konkrétan teljesen hiányzott belőlem ebben az esetben, ez a történet engem tökéletesen hidegen hagyott. Hiába a szép képek, a hiába a remek színészi játék, egyszerűen nem érdekelt Störr és Lizzy összegyűjtött szenvedéseinek története.
Dűne (október 25.)
Denis Villeneuve nagyon jó rendező, aki Enyedihez hasonlóan nagyon erős összhangot teremt a film története, a képek, a színek, a tempó és a színészi játék között. Akkor is, amikor a kortárs témához nyúl (Sicario, Felperzselt föld) és akkor is, amikor sci-fit rendez. A Dűne nem igérkezett könnyű falatnak és tartottam is tőle, hogy neki is beletörik majd a bicskája, de szerencsére tévedtem. Egyrészt jól jöttek Villeneuve erősségei, a látványvilág, az atmoszférateremtés. Másrészt sikerült megtalálni a kellő tempót: a Dűne egy nagy, epikus történet, amelynek a kibontásához nem elég egy mozifilmnyi idő, még akkor se ha az az átlagosnál hosszabb. Így nagyon helyesen ez a film a Dűne a történetnek csak az első fele, pár év múlva jön a folytatás. Néhány karakter így is elnagyoltabb lett a kelleténél, de a főbb szereplők, elsősorban pedig a főhős megkapja a kellő figyelmet. Szóval egy újab nagy sci-fi klasszikus kapott végre méltó filmes adaptációt. Várom a folytatást.
No time to die (november 1.)
Halottak napján ilyen címmel filmet nézni, van ebben valami fricska. Egyébként Bond behúz, lelő, leleplez, megment. És közben sokan meghalnak, szerencsére többnyire a gonoszak, akik meg is érdemlik.
Szenvedélyes szomszédok (november 19.)
Fel tud-e dobni egy kihülőfélben levő kapcsolatot egy váratlan, váratlanul őszinte és intim témákba betolakodó beszélgetés az addig ismeretlen szomszédokkal? Ki tudja. Viszont az erről szóló, spanyolos szenvedéllyel és iróniával fűszerezett film attól még élvezetes.
Öt Karinthy és Én (november 21.)
A kakukktojás, lévén ez nem mozi, hanem színházlátogatás volt. Nem színdarab, hanem a két előadó, Karinthy Vera és Bornai Tibor beszélgetős, versmondós, éneklős, sztorizgatós esteje, amelyben ismert és kevésbé ismert családi anekdotákkal kötik össze az előadott Karinthyak által szerzett vagy Karinthyakat megidéző szövegeket. A formátumból következően hullámzó, de összességében érdekes este volt.
West Side Story (december 19.)
Egy ekkora klasszikusnál mindig az a fő kérdés, képes-e az új feldolgozás kilépni a nagy előd árnyékából. Nos, a válasz az, hogy félig-meddig. Spielberg igazi profi, beleteszi a filmjeibe a munkát, a látványt, a jó színészeket. Ez most is így volt. Viszont nála azért mindig kérdés, hogy képes-e azt a szükséges extra szikrát is beletenni, amiből egy igazán nagy klasszikus születhet. Szerintem ezúttal nem sikerült. Szóval hiába tökéletes szinte minden, hiába sikerült egy-két szerepben, jelenetben még túl is szárnyalni az eredeti filmet, valahogy összességében én nem éreztem azt, hogy ez a film bármiben is több vagy akár más lett volna, mint az 1961-es eredeti.
Mese a barátságról (december 29.)
Tipikus first-world problem: hogyan birkózzunk meg saját középszerűségünkkel, miközben szembesülünk mások (főleg barátaink) váratlan sikerével. Ez akár érdektelen is lehetne, de szerencsére a legjobb beszélgetős francia filmek hagyománya itt is érvényesül és egy kifejezetten élvezhető, egyszerre vicces és elgondolkodtató filmet kapunk, ahol a szereplők jól megmutatják fenti kérdésre adott tipikus válaszokat.